Harry Potter és a Démonvilág

Fandom: HP
Párosítás: Drarry
műfaj: fantasy, dráma, kaland, romantikus
egyebek: Severitus

HARRY POTTER

és

A DÉMONVILÁG

1.rész: Egy....démon?

Sötétség. Mindent felemésztő, fullasztó sötétség, s dermesztő hideg. Úgy érzem rögtön megfulladok. A végtagjaim nem mozognak, elgémberedtek. A szemem lüktet, a szívem dobogását a fülemben érzem, őrült tempóban ver. Kétségbeesettem kutatok valamilyen fényforrás után, miközben minden általam ismert istenséghez fohászkodom, hogy legyen már vége. A pálcámat keresem, de azt sem találom sehol. Kiáltanák, de hang nem jön a torkomon. A sötétség egyre csak körbevesz, majd hirtelen robbanásszerűen kezd el körözni köröttem, összesűrűsödik, s egyre csak körülleng. A félelem vasmarokkal szorongatja szívemet, majd hirtelen egy mély, dallamos hang szólal meg mögöttem:

- Minden ember lelkében vannak sötét helyek, amiket zárva kell tartani, normális esetben ez az ajtó csukva van, de olykor kinyílik, s ekkor a sötétség veszi át az uralmat, ez a félelem. Mindenki fél valamitől. És te mitől félsz Harry James Potter? A haláltól? A sötétségtől? Hiszen csak akkor ijesztő, ha hagyod, hogy azzá legyen.

Megpördülök, s szemben találom magam két vörösen izzó szempárral. Teljesen elbűvöl, szinte hipnotizál. El akarok fordulni, de egyszerűen képtelen vagyok rá. A félelem apránként párolog el belőlem, s mire észbe kapom magamat, már teljesen el is feledkezem az előző kétségbeesésemről, s mintha csak erre várt volna, a sötétség egy szemvillanás alatt válik semmivé, mintha ott sem lett volna, s a helyét kék fények veszik át. Van itt minden, a leghaloványabbtól a legsötétebbig, s végre megpillantom a rubinvörös szempár tulajdonosát is: egy lány volt az. Bőre akár a legdrágább porcelán, haja hollófekete, s ami leginkább szembetűnő volt, az a két hatalmas szárny a hátán; feketék voltak, akár a legsötétebb éjszaka. Lágyan elmosolyodik, majd egyik kezével végigsimít az arcomon.

- Hamarosan kicsi halandóm. Hamarosan találkozunk.

Hirtelen pattant ki a szemem, s rögtön körbe is néztem; a szobámban voltam, az ablakon bevilágított a napfény. Csak egy álom volt. Ilyesfajta álmok kísértenek, mióta vége a Roxfortnak. Eleinte csak a sötétség, s az az izzó vérvörös szempár, melyet képtelen vagyok kiverni a fejemből, aztán jöttek a hangok; hátborzongató sikoly, szívszaggató, keserves zokogás, s az ő dallamos hangja, ahogy beszél hozzám. Eleinte féltem, sőt rettegtem tőle, de aztán rá kellett döbbennem, hogy nem ártani akar nekem, hanem minden egyes alkalommal, amikor befurakodik az álmomba, megpróbál rávezetni valamire, amire sajnos mindig csak utólag döbbenek rá. Már az első alkalom után, elővettem a könyveimet, és keresgélni kezdtem bennük. Válaszokat akartam; hogy ki- és micsoda ő, s mit akarhat tőlem, de sajnos egyik könyvemben sem írnak róla egy árva szót sem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne, ha szólnák erről az egészről Dumbledore-nak, de aztán elvetettem az ötletet.

- Kölyök!

Merengésemből Vernon bácsi hangja szakított ki. Mint minden nyáron, a szünetet idén is a Dursleyknél töltöm, talán csak annyi a különbség, hogy még szigorúbban és kegyetlenebbül bánnak velem, mint eddig. Naponta egyszer kapok enni, de van, hogy Petunia néni véletlenül azt is "elfelejti". Kétszer annyi házimunkát végzek mint eddig, és ha egy kis hibát is ejtek, Vernon bácsi megbüntet, ami elég gyakran előfordul, tekintve, hogy nem vagyok túl jó bőrben. Ha ez továbbra is így folytatódik, nem biztos, hogy kibírom nyár végéig.
Gyorsan magamra kapom a kinyúlt pólómat és a nadrágomat, s az idő közben megnőtt hajamat hátrakötöm, majd szaladok is Vernon bácsihoz, nehogy megint okot adjak neki egy kis "büntetésre". Még az előző sérüléseim sem gyógyultak be teljesen.

- Csináld meg a reggelit, aztán takaríts ki! Ha végeztél vár a kerti munka!

Innentől kezdve nem volt megállás; főztem, mosogattam, takarítottam, és elvégeztem a kinti munkákat. Szerencsémre Dudley a nap nagy részét a barátaival töltötte, így nem kellett még neki is csicskáznom. Pár hete épp odakint dolgoztam, amikor Dudley hazahozta az egyik barátját, Vincent Mcbrian-t, akiről köztudott volt, hogy meleg. Ez így önmagában nem is lenne baj, de sajnos pont engem szemelt ki magának. Dudley most azzal zsarol, hogy ha nem teszek meg bármit, amit mond, elintézi, hogy Vincent náluk aludjon, és akkor tesz róla, hogy ne tudjak megmenekülni előle.
A nap már lemenőben volt, mikor végre kész lettem mindennel, s hullafáradtan estem be az ágyamba, miután letussoltam, így hamar elnyomott az álom.

xXx

Ahogy telt az idő, a napok egyre jobban összefolytak; nappal dolgoztam, este pedig időnként egy vörös szempár kísértett... ám egy napon minden megváltozott.

Ez a napom is a megszokott módon indúlt; felébredtem, felöltöztem, aztán pedig indúltam elkezdeni a reggeli elkészítését. Semmi különös nem is történt, egésszen addig a pillanatig, amíg Dudley be nem állított ebédre, történetesen Vincent Mcbrian-nel.

- Anya! Megjöttem! Itt van velem Vincent is!

- Rendben drágám! Nem vagytok éhesek?

Magamban könyörögtem, hogy mondjon nemet, és menjenek fel Dudley szobájába, akkor talán elkerülhetem a kellemetlen pillanatokat.

- De igen!

A francba.

- Gyertek üljetek le az asztalhoz!

- Megyünk.

- Kölyök! Kész van már az ebéd?

- Igen Petunia néni! Egy pillanat és viszem!

A hátam közepére sem kívántam ezt az egészet, de valahogy csak ki kell bírnom, vettem egy mély lélegzetet és elindultam ki a levessel. Gyorsan leraktam az asztalra, majd már mentem is vissza a konyhába, miközben folyamatosan magamon éreztem Vincent tekintetét. Rossz érzés kerített hatalmába. Éreztem, hogy ezek ketten készülnek valamire. Előkészítettem a főételt, majd kivittem, s azt is felszolgáltam. Amilyen gyorsan csak tudtam visszasiettem a konyhába, és elkészítettem a desszertet is, s miután azzal is elkészültem, kitettem az asztalra a többi étel mellé. Gyorsan felszaladtam a szobámba.
Nem tudom mit tehetnék. Varázslat nélkül tehetetlen vagyok Vincenttel szemben, és ha még Dudley is segít neki... jobb bele sem gondolni, mi mindent kellene elszenvednem. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha csendben meghúzom magamat, hátha megfeledkeznek rólam.
Innentől kezdve a délután többnyire eseménytelenül telt, valamilyen csoda folytán sikerült elkerülnöm a kellemetlen pillanatokat. Sajnos nem sokáig élvezhettem ezt az állapotot. Épp befelé tartottam, miután végeztem a kerti munkával, amikor hirtelen elsötétült előttem a világ. Mikor legközelebb magamhoz tértem Dudley szobájában találtam magam, méghozzá kikötözve egy ágyhoz.
Akárhogy próbáltam, képtelen voltam kiszabadítani magamat. Rángattam a vastag kötelet, de ennek csak az lett az eredménye, hogy felsértettem a csuklómat. Karmazsinvörös cseppek csorogtak végig a kezemen, s a fájdalom könnyeket csalt a szemembe. Egyre kétségbeesettebb lettem. Ki kell szabadulnom! Ha így maradok.... Abba bele sem merek gondolni. Gondolataimból egy gúnyos kacaj szakított ki.

- Hiába minden próbálkozás. Túl gyenge vagy. Nem tudsz kiszabadulni innen.

Hirtelen hányingerem támadt a szavai hatására. Fejemet az ajtó irányába fordítottam. Vincent. Egy erőset rántottam a kötélen, de hiába. Az meg sem moccant. A csuklómba nyilalló égető fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni. Összeszorítottam a fogamat, ahogy elkezdett felém lépdelni. Mikor az ágy lábához ért, lassan, ragadozószerűen mászott fel az ágyra. Úgy vizslatott engem, mint éhező egy szelet húst. Kirázott tőle a hideg. Kapkodni kezdtem a levegőt a rám törő pánikrohamtól, mikor testével az ágynak szegezett. Éreztem az izgalmát a csípőmnek feszülni. A szemeim elkerekedtek a döbbenettől.

- Az enyém vagy.

A fülembe suttogott, majd durván beleharapott a nyakamba. Könnyek szöktek a szemembe és nem csak a fájdalomtól. Hogy teheti ezt? Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Beleharapott a fülcimpámba, majd elkezdett megszabadítani a ruhámtól. Engem már megállíthatatlanul rázott a zokogás. Meg fognak erőszakolni és nem tehetek ellene semmit. Ekkor azonban valami furcsa történt. Megremegett az egész emelet, az ablak kicsapódott, s a csillár apró darabokra robbant. Hirtelen sűrű, gomolygó koromfekete köd jelent meg a szobában, amiben lassan alakot öltött az álmaimból már jól ismert lény. Haragtól izzó pillantását a félelemtől mozdulatlanná dermedt fiúra szegezte. Egy szemvillanás alatt termett előttünk, s kezének egyetlen jól irányzott mozdulatával vágta ki Vincent-et a szoba másik oldalára, aki a falnak csapódott. A lény ekkor rám pillantott, majd eltávolította a köteleket a csuklómról. Én csak döbbenten feküdtem ott, teljesen lesokkoltan. Mégis a mi a fene? Ez nem lehet igaz. Az egyik percben még majdnem megerőszakoltak, aztán meg megjelent ez az izé a rémálmaimból? Gondolataimból az ő hangja szakított ki.

- Most már rendben leszel. Hogy van az, hogy egy ilyen nagy hatalmú valaki mint te, képtelen magára vigyázni?

Lemondóan csóválta a fejét, majd halk sóhajjal biccentette oldalra a fejét.

- Sok dolgunk lesz, mire azzá válsz, akivé lenned kell. De először is. Azzal mit csináljak? Egyetlen szavadba kerül és a pokol legmélyebb bugyraiban fog megrohadni.

Döbbenten meredtem rá. A pokolban? Mi a.... Csak egyetlen kérdésem volt hozzá.

- Mégis milyen lény vagy te?

Szépen ívelt ajkait csúfondáros mosolyra húzta.

- Minden ember legrosszabb rémálma. Egy démon.

MEGJEGYZÉS: Végreeeee! Olyan rég terveztem már ezt a fanficcet, hogy az hihetetlen. Oh ez drarry lesz. Némi Severitus szállal.