Fehér Liliomok

Megjegyzés: Lillának születésnapjára. <3

Fehér Liliomok

Chisaki Kai -ismertebb nevén Overhaul- furcsa egy teremtés volt. Világ életében írtózott az emberektől, a kórságtól, mely beleitta magát a bőrül alá. Megvetette a hősöket, undorodott a villainektől, mialatt ő maga is egy volt közülük. Mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül kínzott halálra egy alig tíz éves kislányt, hezitálás nélül eltiport bárkit, aki az útjába merészelt állni. Egy Yakuza csoport vezetője volt ő, fő célja, hogy elpusztítsa ezt a beteg, képességeken alapuló társadalmat. 

Mindezek után mégis ki gondolta volna, hogy a Nagy Gonosz Farkas titkon rajongott a virágokért?

Mert így volt. Chisaki Kai, a rettegett Overhaul virágokat tartott otthon. Orchideákat, rózsákat, broméliákat, páfrányokat és liliomokat. Gyönyörű, hófehér liliomokat, melyek a tisztaságot jelenítették meg a szemeiben. A tökéletességet ebben a romlott, tébolyult világban. 

(És még véletlenül sem azért, mert egy bizonyos illetőre emlékeztették őt)

xXx

Chronostasis volt Kai leghűségesebb embere. Ő volt az a személy, aki mindenféle kérdezősködés nélkül, szinte vakon követte az utasításait, sohasem kérdőjelezett meg semmit. Ha Kai megparancsolta volna neki, hogy ugorjon le az egyik torony tetejéről, kétségtelenül megtette volna. 

Ez a szintű bizalom pedig őszintén szólva megrémítette Overhault. Függetlenül a ténytől, hogy ő maga is vakon bízott a másikban. 

Az életét is rábízta volna. 

Nem meglepő hát, hogy a rettegett villain többet kezdett érezni a másik iránt, mint amit magának is beismert volna. 

Mert Kai akárhogy is próbálta tagadni önmaga előtt, akárhogy is próbált megszabadulni ettől az érzéstől, valójában szerette Kurono Harit. És ez rossz volt, helytelen, és mindenek előtt- fájdalmas. Mert ők ketten nem lehetnek együtt. Mégha valamilyen csoda folytán viszonozná is Hari az érzéseit, nem engedheti meg magának, hogy lekössék a figyelmét. Túl sok minden forog kockán. 

Túl sokat veszíthet. 

Nem engedheti, hogy ezek az ostoba érzések meggátolják céljai elérésében. De talán- talán ha mindennek vége lesz, akkor, majd akkor lesz esélyük rá, hogy együtt legyenek. Már ha a másik érez is iránta valamit. 

(oh, ha csak sejtette volna, mi minden vár még rájuk)

xXx

Az elkövetkezendő hónapokban minden Harival kapcsolatos érzelme háttérbe szorult. Egész egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A szérum készen állt, megkezdődött a végjáték, ráadásul új, az eddiginél is erősebb ellenfélre akadt. Shigaraki Tomura talán gyerekes volt, hirtelen haragú és szeszélyes, de egy valami világossá vált számára: nem volt ostoba. Overhaul pedig hamar egy nagyobb játék részeseként találta magát.

Ebben a játéban ő pedig csak veszíthetett. 

És hogy ki mindezért a hibás? Abban még ő maga sem volt biztos. Talán a Gonosztevők Ligája, talán a hősök, talán ő maga. Egy biztos: számára a játszma véget ért. 

Legyőzte egy alig 15 éves gyerek. 

Mégcsak nem is egy hős.

Rappa, Nemoto és Tengai halott, Mimicet és a többieket vele együtt elfogták, az egyetlen amiben reménykedhetett, hogy Hari valamilyen módon megúszta a történteket. Legalább is ezzel áltatta magát. 

Nem tudta volna elviselni az ő elvesztését is.

Ő maga szerencsére túlélte a történteket. A sérülései súlyosak, ezért nem a börtönbe szállították automatikusan, hanem előbb a villainek számára fenntartott kórházba. 

És ez végzetes következményekkel járt számára. 

xXx

Egy kórházi ágyon feküdt éppen legalább öt szijjal kikötözve, kezeit egy külön neki készített dobozszerű bilincsbe kötve, hogy ne használhassa a képességét. Nem kifejezetten törődött bármivel is. Megtudta, hogy Chronostasis kivételével mindenkit elfogtak. Utóbbit is csak azért nem, mert az az utolsó pillanatban sikeresen megszökött a rendőrök és a hősök elől. Sérülésekkel. Reméli, hogy nem próbálja majd kivinni őt innen. Bár őt ismerve, ez majdhogynem lehetetlen kérés. Normális esetben el is várná tőle, hogy kiszabadítsa, de nem így. Túl nagy a kockázat, hogy akció közben őt is elfogják. Ezt pedig semmiképp nem akarja. 

Mert Hari életben van és szabad. És csak ez számít most. Az ő problémája másodlagos. 

Gondolataiból hangos sikítás zaja rántotta ki. Szeme sarkából látta csupán, ahogy Shigaraki Tomura végzett a nővérekkel valamint az őrökkel. És nem volt egyedül. Kurogiri, Mr. Compress és Twice is vele voltak. 

"Azért jöttél, hogy megölj?" Hangja érzelemmentesen hangzott, mintha nem is számítana neki, hogy él-e vagy hal. És ez talán így is volt. Most, hogy terve meghijúsult, és elfogták, már nem látta sok értelmét küzdeni. Egyénként is több mint valószínű, hogy halálra fogják ítélni. Vagy elszállítják Tartarusba, ahová azok a villainek kerülnek, akik még a halált sem érdemlik meg. Mint Stain és AFO. Ennél a sorsnál pedig a halál is jobb. 

Csak Harit hagyják élni. Más nem számít.

Shigarakinak azonban úgy tűnik, más tervei voltak vele. 

"Megölni? Oh nem" A villain kivételesen nem viselte a maszkot, így tökéletesen látható volt a groteszk, hátborzongató mosoly, mely az arcára került, ahogy egészen közel hajolt hozzá, egyik kezét a jobb felkarjára helyezve. A középső ujját egyelőre felemelve tartotta, így nem okozott benne kárt. "Valami jobbat találtam ki neked." az arcán lévő mosoly egyre szélesebb lett. "Az egész életed annak szentelted, hogy egy új világot hozz létre. És most ez a világ CSAK az ENYÉM! És MINDENT el fogok tőled venni, mialatt arra sem leszel képes, hogy akár a kisujjadat is mozdítsd, ugyanis többé egyetlen ujjad sem lesz! Az egyetlen amit tehetsz, hogy irigykedve figyeld, ahogy elérem mindazt amit TE sohasem tudtál!" 

Haul szemei elkerekedtek, ahogy tudatosult benne, hogy mi következik. 

"Oh mi az?  Csak nem félsz?" Mr. Compress közelített a másik kezéhez. "Jobb is ha félsz" a villain arcán csak az egyik maszkja volt, így láthatta annak szadista, kárörvendő vigyorát. "Hogy is van a régi mondás? Oh, meg is van! Szemet szemért. Elvetted a bal karomat, te rohadék, most én is elveszem a tiedet!" Compress képességét aktiválva Haul bal karját könyöktől lefelé egy labdába zárta, amit aztán a zsebeibe csúsztatott. Ezután Shigaraki ugyan ezt tette a saját képességével a jobb karján. 

"És mostmár nem maradt semmid sem!" 

Kai nem sikoltozott, nem sírt, mégcsak meg sem rezzent. Pusztán a szemein látszott, hogy érzi a fájdalamat, ez pedig Shigarakit igencsak ingerelte. 

"Csakhogy lásd, milyen kegyes vagyok, még szivességet is teszek neked. Kiviszlek innen. Csakhogy aztán végig nézhesd, ahogy mindent elveszek tőled!"

Haul ennek már a felét sem hallotta. A perzselő fájdalom és a vérveszteség megtette hatását és elájult. 

xXx

"..i. Kai..."

Ismerős hang rázta vissza a jelenbe Szemeit lassan nyitotta fel, pislogott párat, mire lassan tisztulni kezdett előtte a kép. Ismeretlen helyen volt, ismeretlen szobában és ágyban. Egy nagyon is ismerős férfi társaságában. 

"Hála az égnek, felébredtél. Hogy érzed magad?" 

Kurono Hari ült előtte egy székben, kezeiben nedves törlőkendőt tartott, mellyel épp az ő homlokát törölgette át. Fehér inget és fekete nadrágot viselt, bal keze vastagan bekötözve, maszktalan arcán aggódó kifejezés ült. Szokatlanul sápadtnak tűnt, még önmagához képest is.Kai késztetést érzett, hogy Hari nyakába boruljon. Azt hitte soha többé nem láthatja viszont. 

"Mint akinek levágták a kezeit" Még mindig piszkosul fájtak a kezei- pontosabban az a két csonk, ami maradt belőlük- de már sokkal jobban érezte magát. "Hogy kerültem ide?"

"Három napja hoztalak be. Az egyik sikátorban találtalak vérben ázva...Azt-azt hittem túl késő és halott vagy." Ezek szerint Shigaraki kidobta őt az egyik sikátorba. Milyen kedves tőle.

"Ki tette ezt veled?"

"Shigaraki" 

Ezt hallván a másik villain arca elsötétült. 

"Esküszöm, hogy meg fog fizetni érte-"

"Ne."

"H-hogy mi?" Hari zavartan pillantott rá. Nem értette miért ellenkezik a főnöke.

"Azt mondtam ne. Ha veled is történne valami, azt nem bocsátanám meg magamnak. Már csak te maradtál." Nem veszíthetlek téged is el.

"De..."

"Még mindig a főnököd vagyok, Chrono. Ez nem kérés volt."

"...Értettem." mindketten nagyon is jól tudták, hogy Haul ebben az állapotban nem sokat tehetne Hari ellen, ha az úgy döntene, nem fogad többé parancsokat. Azonban ez mindkettejük számára elképzelhetetlen. Haulnak ő az egyetlen biztos pontja, sosem vonná kétségbe a hűségét. Hari pedig nem tudná cserben hagyni a főnökét. 

"Kai."

"Hm?"

"Én...nem megyek sehová. Nem hagylak magadra, amikor a leginkább szükséged van rám." 

Hari már felkészült a tagadásra, hogy Haulnak aztán nincsen rá szüksége, az azonban sosem érkezett meg. Egy pár pillanatnyi csend után az csak ennyit felelt:

"Tudom."

xXx 

Az elkövetkező napok különösen nehezek voltak Kai számára. Még az olyan alapvető dolgok is nehézséget okoztak számára, mint például az étkezés, vagy az öltözködés, a fürdésről és a WC használatáról nem is beszélve. Nehéz az ember élete, ha minkét keze hiányzik. De szerencsére ott volt neki Hari, aki mindenben a segítségére volt. 

"Ideje reggelizi~" 

Hari betáncolt a szobába, egy tálcányi kajával a kezében, amit letett Haul ölébe, majd leült mellé az ágyra. A tálcán egy tálnyi leves foglalt helyet, valamint kicsire vágott sushi. Ezeket a legegyszerűbb Haullal megetetni. 

"Mond szépen: aaa~"

"Hari. Nem vagyok kisgyerek."

"Ünneprontó."

Ezek után nagyjából békésen telt Haul étkezése. Az előző kész katasztrófa volt. A leves össze-vissza folyt mindenfelé, mostanra szerencsére már nagyjából rájöttek, hogy tudnak a leghatékonyabban összedolgozni. 

"Van egy olyan érzésem, hogy te ezt túlzottan is élvezed."

"Nem tudom miről beszélsz~" de azért rávigyorgott Haulra, aki inkább annyiban hagyta az egészet. 

Függetlenül a hihetetlen jókedvétől, Hariban mégis volt valami furcsa, amit Kai nemigen tudott hová tenni. Teltek a napok, a napokból hetek lettek, de Hari sápadtsága csöppet sem múlt el. Sőt. Mintha napról napra egyre sápadtabb lett volna. Mintha egyre rosszabbra fordult volna az állapota. 

Ezen aggodalmai egy napon aztán értelmet nyertek. 

xXx

Éjszaka volt. Sötét, hideg éjszaka. Kainak már rég aludnia kellett volna, de egyszerűen képtelen volt rá. Aggódott a barátjáért, ráadásul még a csonkjai is fájtak. Ha őszinte akart lenni magához, már kezdett hozzászokni, hogy mindenben Hari segítségére van szorulva. Jó érzés volt, hogy nem kellett mindezen egyedül keresztülmennie, hogy volt mellette valaki, akire számíthatott. Bár a közeljövőben a helyzet remélhetőleg változni fog. Rendeltek protézist mindkét kezéhez. Elvileg ugyan olyan hasznosak lesznek számára ezek a mechanikus kezek is, mint a sajátjai, persze a képessége még így sem fog működni. Jobb ha hozzászokik a tudathoz, hogy többé nem lesz képes használni. Bár kezd megbékélni vele. 

De legalább nem kellesz mindenben Harira hagyatkoznia. 

Gondolataiból köhögés hangja zökkentette ki. Sőt. Ez inkább hasonlít fuldoklásra, mintsem puszta köhögésre. Mivel Harin és önmagán kívül senki sincs ebben a házban, nem kétséges számára, hogy kitől származnak a szívszorító zajok. 

Tudta, hogy valami nem stimmel. Tudta, hogy valamit elhallgat előle. És most tessék, itt az eredmény. 

Nagy erölködések közepedte felrángatta magát ülő helyzetbe, majd óvatosan a lábára állt. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül próbálkozott felkelni az ágyból. Imbolygó léptekkel haladt a csukott ajtó felé, amit kezek híján a szája segítségével kénytelen kinyitni. Eltartott egy darabig, mire sikerül a kilincset lenyomnia a fogaival, de ezt is sikerült megoldania. Ahogy a félhomályba borult folyosóra pillantott, nem akart hinni a szemeinek. A világos színekkel kövezett járólapokon ugyanis virágok hevertek. 

Virágok. 

Gyönyörű, hófehér virágok. 

És vér. Rengeteg vér. 

A bíboros cseppekkel bepiszkított szirmokat bárhol felismerte volna. A számára legkedvesebb növény virágai voltak azok. Annak a növénynek, melyeket még Haritól kapott, mikor az rájött, hogy rajong a virágokért. 

Fehér liliomoké. 

Hari virágaié.  

Remegő léptekkel haladt a nyitvahagyott mosdó felé, csak hogy aztán lábai a földbe gyökerezzenek a sokktól, amit az ott térdepelő férfi látványa okozott. 

Hari ugyanis vérben ázott, körülötte liliomok százai hevertek. A szürkés hajú villain fuldoklott a virágoktól, melyek továbbra is hullottak a szájából. Szemeiből patakzottak a könnyek, arca eltorzult a fájdalomtól. És Haul semmit sem akart most jobban, mint a kezeit, hogy átölelhesse, hogy tarthassa, hogy magához szoríthassa a másikat. 

Hogy titkolhatta ezt előle el?

Hogy nem vette ezt észre?

Hogy lehetett olyan vak, hogy nem vette észre, hogy a férfi, akit szeret az orra előtt haldoklik? 

Hogyhogyhogyhogyhogyhogy-

Észre sem vette, hogy az ő könnyei is útnak indultak. 

"Hari"

A másik olyan gyorsan kapta felé a fejét, hogy még a nyaka is belereccsent. Szemei tágra nyíltak a pániktól. 

"Ka-" újabb köhögő roham. "-i. Nem ke...kellene ezt láh..tnod." 

Nem tudta tovább visszafogni magát. Hari mellé térdelt a véres virágok közé, csonkjai segítségével kissé közelebb húzta magához Harit. Kezek híján elég esetlenül ugyan, de megölelte a másikat. 

"Shh. Nyugodj meg." 

Hosszú perceken keresztül ültek ott a hideg kövön egymásba kapaszkodva, az épület néma csendjét csak Hari szipogása törte meg. Kai arcát eltakarva a másik előtt sírt némán, legyűrve a feltörni kínánkozó pánikot. Csupán egy dolog járt a fejében, egyetlen néma, kétségbeesett kérdés. 

Miért?

xXx

Fél órával később már a nappaliban üldögélt a két villain. Mindketten némán meredtek a semmibe, keresve a szavakat, de képtelenül rá, hogy ki is mondják azokat. Kai gondolatai kuszák voltak. Nem volt képes elviselni a gondolatot, hogy elveszíti a másikat. Fájt, hogy mindezt eltitkolta előle, kínozta a lehetősége, hogy Hari talán mást szeret. S valahol mélyen legbelül reménykedett, hogy a másikat kínzó érzések őérte vannak. De ezek a hangok eltörpültek a kétségbeesés mellett. Ha meglenne a képessége, meg tudná őt gyógyítani. De így? Így tehetetlen. Nem tudja megmenteni őt. 

Szánalmas. 

"Kai..?"

Fejét a tétova hang irányába fordította. Hari ajkai cserepesek voltak, bőre holtsápadt, szemei fakók, kisírtak. 

"Mióta tart?"

"F-fél éve."

Kai szemei erre kikerekednek, a másikra mered. Fél éve. Fél éve tudja, hogy haldoklik, és nem szólt egy árva szót sem. Pedig megmenthette volna. 

"Miért? Miért nem szóltál? Megmenthettelek volna. Segíthettem volna. De most... Most már semmit sem tehetek..." 

"Nem akartam, hogy megtudd-"

"De miért? Olyan nehéz lett volna elfogadnod a segítségem? Inkább meghalnál?"

"Nem erről van szó-"

"Akkor miről?!" Nem akart vele kiabálni, de képtelen volt rá, hogy visszafogja magát. Túl sok érzelem egyszerre. És túlságosan fájdalmas. "Magyarázd el nekem légyszives, mert rohadtul nem értem!"

"Azért mert miattad van!" kiabált végül a másik is vissza. Szemeiből patakzottak a könnyek. Nem akarta elmondani, de kitört belőle. "Nem akartam, hogy megtudd, mert nem tudtam volna elviselni az elutasítást. Tudom, hogy nincs esélyem, hogy te sosem fogod viszonozni, de..de legalább a remény had maradjon meg. Csak-"

Kai szemei elkerekedtek, ahogy a elértek hozzá a szavak. Miatta? Érte? Képtelen volt felfogni. 

"Azt mondod hogy én vagyok az-"

"Sajnálom. Én tényleg nem akartam-"

"Te idióta." Kai szemeiből megint hullani kezdtek a könnyek, most azonban a megkönnyebbüléstől. Kezek nélkül még mindig nehéz, de Harinak dől, az egyik csonkjával pedig megpróbálta közelebb tolni magához. "Viszonzom. Én is...én is szeretlek." Furcsa ezeket kimondani. "Mindig is több voltál, mint egy barát, több mint egy alkalmazott. De csak...csak pár hónapja jöttem rá hogy mit érzek igazából."

Hari szorosan magához ölelte a másikat, arcát a nyakába fúrta. A könnyek csak nem akartak elállni. 

"Biztos? Nem csak azért mondod-"

"Hazudtam én neked valaha?"

"Nem..." 

A sötétbarna hajú villain kissé megemelte fejét, és összesimította arcukat. Kellemetlen, hogy nem tudja a kezeit használni. 

"Életben maradsz. Élni fogsz. Nem hagyhatsz itt, értetted? Sem most, sem soha. "

"Nem foglak." szipogta. 

"És nincs több titok, világos?"

"Mint az éjszaka."

"Hari."

"Világos" a villain folytottan felnevetett. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ez tényleg a valóság. 

Kai sóhajtott egyet. Annyira szürreális ez az egész. De a jövőn ráérnek még gondolkodni. Most csak a jelen számít. Hogy itt vannak. Élnek. Együtt. 

"Kai?"

"Hmm?"

"Meg..megcsókolhatlak?"

Kai szemei kissé elkerekednek erre a kérdésre. Annyiszor képzelte már el azt a helyzetet, de soha, egyeltlen egyszer sem gondolta volna, hogy a valóságban is megtörténhet. Csak bólintott egyet válaszul, mire Hari óvatosan összeérintette az ajkaikat. 

És Kai számára hirtelen minden gondolat és gond elszállt. 

Nem létezett számára semmi és senki más, csak Hari. Mert itt van. Vele. Él és lélegzik és szereti. És épp őt csókolja. És semmi más nem számít. 

Pár pillanat után elváltak egymástól. 

"Ez tényleg a valóság, ugye? És nem csak egy kegyetlen álom?"

"Ez a valóság. Esküszöm. Itt vagyok. És nem tervezek egyhamar változtatni ezen."

"Ígéred?"

"Ígérem."

És aznap éjjel már egyikük sem hagyta el a kanapét. Kai Hari karjaiban aludt el, szorosan hozzá bújva, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Hari karja gyengéden ölelték át őt, egy pillanatra sem eresztve el. 

Egyikük sem aludt még soha olyan jól, mint azon az éjjelen. 

To Be Contuined

(Maybe)