Hanyatlás

Cím: Hanyatlás

Fandom: Boku no Hero Academia

Műfaj: dráma, angst

Szereplők: Shigaraki Tomura/ Shimura Tenko

Megjegyzés: Afféle előtörténet, hogy miért is vált végül gonosszá Shigaraki. Ebből adódóan komor, drámai hangulatú, elolvasni csak saját felelősségre!

Hanyatlás

Tenko aranyos, életvidám gyerek volt. Csak úgy, mint a legtöbb kisgyerek, ő is mindig mindenről tudni akart, s lelkesen fedezte fel az új dolgokat. A szülei büszkék voltak rá, s mindennél jobban szerették őt. És Tenko is rajongott értük. Úgy gondolta, neki vannak a legjobb, legmenőbb szülei az egész világon.

- Tenko! Drágám, kész az ebéd!

A kisfiú hangosan dübörgő léptekkel szaladt végig az emeleten, majd le a lépcsőkön, egyenesen az étkezőbe, ahol az édesanyja már megterített asztallal várta. Tenko anyukája mindig a legfinomabb ételeket készítette el, s ha jól viselkedett, akkor pedig kifejezetten az ő kedvence került a menülapra. Széles mosollyal arcán foglalt helyet az asztalnál, s megvárta míg az anyja is kényelembe helyezi magát. Tenko már megszokta, hogy az apukája sosincs itthon ebédnél. Mert a papa dolgozott, hogy ő és a mamája semmiben sem szenvedjen hiányt. És Tenko okos gyerek volt, meg tudta érteni ezt.

- Jó étvágyat, mama!

- Neked is, kisfiam!

Az ebéd csöndes nyugalomban telt el. Miután végzett az evéssel, a kisfiú megköszönte az ételt, kezet mosott, majd felszaladt a szobájába játszani. Mint általában, most is a kedvenc hős figuráival játszadozott. A fiú egy egész gyűjteménnyel büszkélkedhetett, melyek közül a mini-Eraserhead, -Presentmic, -Midnight és -All Might voltak a kedvencei. Sőt, volt egy az apukáját ábrázoló figurája is, amit nagy becsben tartott. Mert Tenko papája hős volt. Talán ez lehetett az oka, hogy annyira nagyon szerette a hősöket. Titkon arról ábrándozott, hogy ha majd felnő, belőle is profi hős válik majd, hogy ő is embereket fog menteni. És ahhoz, hogy hős lehessen, szüksége lesz egy ultra-menő képességre is, olyanra, mint amilyen a kedvenceinek is van. És Tenko biztosra vette, hogy neki lesz a legjobb, legmenőbb képessége, olyasmi, amire majd minden gyerek irigykedni fog. Főleg az a nagyképű szomszéd fiú, aki valamiféle tárgylebegtető képességgel rendelkezik, s akinek jó szokása Tenko-t dobálni különböző dolgokkal, csakhogy az orra alá dörgölhesse, hogy neki milyen nagyszerű ereje van. De majd ő jól megmutatja neki! Csak jelenne már meg a képessége! Már öt éves, de még nem mutatkozott meg. Az orvosok, sőt még a papa is azt mondta neki, hogy ráér még, van még ideje bőven, de Tenko már nagyon türelmetlenül várta, hogy felbukkanjon. Néha eljátszott a gondolattal, hogy mi történne, ha kiderülne, hogy egyáltalán nem is lesz soha képessége, de általában hamar elveti a gondolatot. Hiszen a mama is azt mondta, hogy hamarosan felbukkan. És Tenko hitt az anyukájának. Ő soha sem hazudna neki! A mama sohasem csapná be őt! Az ő kedvéért talán tud várni még egy kicsit. Végtére is, már csak nem tarthat olyan sokáig, ugye?

Nem is sejtette, mennyire igaza van.

Átlagos napnak indult ez is, csak úgy mint a többi. Tenko a játszótérre tartott az anyukájával, bal kezében egy Teddy-macit tartva, míg jobbjával az anyukája kezét szorongatta. A plüssjátékot még kisbaba korában kapta a nagypapájától, akit sajnos már nem ismerhetett meg, de a szüleinek köszönhetően élénk kép élt benne az öregről, akinek ajkain mindig derűs mosoly ült, szemeiben pedig huncut fény csillogott. A papa szerint, amikor Tenko nagyon beteg lett és kórházba került, a nagypapa egy percre sem hagyta egyedül a betegágyak közt. Még a nővérekkel is leállt harcolni, csakhogy maradhasson. És amíg ő lázasan, infúzióba kötve küzdött a vírusok ellen, addig az öreg mesét olvasott neki, és vigyázta az álmát. Tenko mindig elszomorodott, ha csak eszébe jutott. Azt kívánta, bárcsak több idejük lett volna együtt. De a nagypapa nagyon beteg volt, és végül nem tudott tovább küzdeni a szörnyű betegség ellen. Az égbe szállt és most onnan vigyáz rá és a szüleire.

- Tenko-chan!

A fiú a hang irányába fordult. Egy szőke hajzuhatag került hirtelen a látóterébe, s két tengerkék szempár, melyek tulajdonosa arcán széles mosoly ült.

- Elise-chan!

Tenko arcán hatalmas mosoly jelent meg, ahogy megpillantotta kis barátnőjét. Elise-chan mamája és az ő anyukája gyerekkori barátnők voltak, így nem volt olyan meglepő, hogy ő is hamar barátságot kötött a kislánnyal. Gyakorlatilag együtt nőttek fel, s Tenko számára szinte családtag volt már. Testvéreként szerette, mintha a húga lett volna. A kislány megfogta a fiú kezét, s húzni kezdte a csúszdák felé maga után, s míg ők együtt játszottak, addig szüleik félre vonultak a padok irányába, fokozatosan elmélyülve a beszélgetésben.

Minden rendben folyt, vidáman játszottak egymással egészen addig, míg meg nem jelent pár idősebb gyerek. Tenko csak az egyiküket ismerte fel, a szomszéd fiút, aki állandóan zaklatta őt. Reménykedett benne, hogy nem veszik észre őket, és nyugodtan folytathatják a játékukat, de úgy tűnt a szerencse ezúttal nem szegül melléjük.

- Nézzétek, kik vannak itt! Az albínó és a barátnője!

Hangos nevetés követte a fiú szavait. Tenko nem értette miért nevezték őt albínónak, sőt, még csak azt sem tudta, mit jelent az a szó. A bántó éltől kissé összerándult, s igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, hátha megunják az ő kínzásukat és elmennek. Azonban ma valahogy semmi sem alakult úgy, ahogy ő azt szerette volna, ugyanis, a fiú, miután kinevette magát, közelebb lépve hozzájuk kitépte Elise-chan kezéből az addig ott szorongatott apró takaró darabot.

- Adjátok vissza! -könnyek törtek ki a lány szemeiből. Azt még az apukájától kapta, aki pár éve hagyta el őket. Soha egy lépést sem tett nélküle, mindenhová magával vitte, most pedig az idősebb fiúk úgy dobálták egymás közt, mintha csak egy labda lett volna. Tenko a könnyek láttán dühösen állt talpra, s ajkaiból ingerült kiáltás tört utat magának.

- Hagyjátok őt békén! Adjátok neki vissza a takaróját!

- Oh, a hős megmentő! És ha nem tesszük mit csinálsz? Halálra bőgöd magad?

Újabb nevetéshullám támadt a tömegben, ahogy a fekete hajú fiú meglökte a kisebbet. Tenko hangos csattanással esett a földre. Szemei szúrni kezdtek az elfojtott könnyektől. Miért csinálja ezt? Élvezi, ha bánthatja őket? Hát nem látja, hogy fájdalmat okoz? Mit ártottak ők neki? Gondolataiból fájdalmas sikítás hangja rántotta ki. Elise-chan megpróbálta visszaszerezni az idősebb fiútól a takaróját, mire az elkapta a lány apró, törékeny csuklóját. A kislány arca eltorzult a fájdalomtól, szemeiből csak úgy potyogtak a könnyek. Kínzóik erre csak még jobban nevetni kezdtek. Tenko kezei ökölbe szorultak, teste remegni kezdett az elfojtott dühtől. Miért? Miért csinálják ezt? És hol vannak ilyenkor a felnőttek? Miért nem segít senki? Az újabb sikítás, az egyre hangosabb zokogás hallatán Tenko gyűlölete, az elfojtott indulatai mind felszínre törtek. Felpattant a földről, vörös szemei szikrákat szórtak, ahogy egy szemvillanásnyi idő alatt termett kínzójuk előtt, s ragadta meg annak karját, azt mellyel a lány csuklóját szorította. S abban a pillanatban, ahogy mind az öt ujja a fedetlen bőrhöz ért, az idősebb fiú arca eltorzult a kíntól, ajkai néma sikolyra nyíltak. Tenko azonnal visszahúzódott tőle, s elkerekedett szemekkel bámult némán annak kezére; egy jókora seb húzódott a helyen, ahol korábban megérintette, néhol kilátszódott a hús és a csont, a seb körül a bőr megrepedezett, s furcsa, fekete színt vett fel. Tenko pillantása a saját kezeire esett. Ezt ő tette volna? Ez lenne a képessége? Hiszen alig érintette meg! Mi lett volna ha hosszabb ideig tartja ott a kezét? Arca egyre sápadtabb lett, ahogy tekintetével körbepillantott az egyre népesebb társaságon. Félelem, rettegés ült minden arcon, az idősebb fiú tekintete kába volt, arca holtsápadt, mintha bármely pillanatban elájulhatott volna. Tenko tett pár lépést felé, mire az hisztérikusan felsikított.

- Maradj tőlem távol, te szörnyeteg!

A kisfiú erre azonnal meg is torpant. Kissé zavart tekintettel kezdett kutatni az ismerős szőke hajzuhatag után. Elise-chan a földön ült, apró kezeiben a kissé megviselt állapotú takaróját szorongatta, ahogy próbált megnyugodni. És nem nézett Tenko felé. Senki sem pillantott rá.

- Tenko?

Tenko anyukája volt az. Hangja bizonytalanul csengett, ahogy óvatosan közeledett felé.

- Te tetted ezt?

A kisfiú anyja szemeibe nézett. A nő arca kissé zárkózott volt, szemeiben azonban a félelem, az aggodalom, a csalódás és a szégyen egy furcsa keveréke csillogott. Tenko összehúzta magát a pillantás súlya alatt. Reszketegen bólintott egy aprót, íriszei könnybe lábadtak. A mama most gyűlöli őt? Mit fog mondani a papának? Hogy lesz belőle hős, ha csak bántani tud másokat? És Elise-chan sem játszik majd vele többet? Gondolataiból egy másik sikoly szakította ki. A szomszéd fiú anyukája volt az. Szemeiben borzalom ült, ahogy a sebesült fiú mellé sietett.

- Mi történt? Ki tette ezt veled? Istenem, valaki hívjon mentőt! -zokogott fel, ahogy a karjaiban tartott fiú eszméletét vesztette. Pár lépésnyire tőlük az egyik idősebb gyerek reszkető kezét Tenko felé emelte, arcáról csak úgy sütött a gyűlölet.

- Ő volt az! Meg akarta ölni!

- Nem igaz! -vágott közbe a kisfiú. Megölni? Hiszen ő csak Elise-chant próbálta megvédeni! Ő csak segíteni akart! Nem tudta, hogy ilyen képessége van! Nem tudta, hogy bántani fogja! Ő ezt nem akarta!

- Szörnyeteg! -sikított fel a fiú anyukája- Nézd mit tettél! -torkából újra zokogás tört fel, ahogy jobban magához szorította az elernyedt testet.

Tenko szemiből patakzottak a könnyek, ahogy elszaladt. Miért őt hibáztatja mindenki? Még a mama is szomorúnak látszott, pedig a mama mindig olyan boldog volt! Dühösen törölte le a könnyeit, miközben belerúgott egy kavicsba. Nem fog sírni! Hisz ő semmi rosszat nem csinált! Csak megvédte Elise-chant azoktól a gonosz fiúktól! És az a másik pedig igenis megérdemelte, még ha nem is szándékosan okozott neki sérülést! Legközelebb majd kétszer is meggondolja, mielőtt beléjük kötne! Igen, Tenko semmi rosszat nem tett, csak megvédte a barátját.

- Tenko-chan! -az ismerős hang hallatán kizökkent háborgó gondolataiból. Elise-chan volt az, egyik kezében a takaró, másikban pedig Tenko plüssjátéka, amit még a csúszdánál ejtett el.

- Elise-chan! Visszahoztad... -szipogni kezdett, ahogy a macijáért nyúlt. A kislány egy pillanatra habozni látszott, majd átadta neki a játékát. Tenko összeszorította szemeit, ahogy a mellkasához szorította a plüssmacit, majd laposakat pislogva pillantott az előtte ácsorgó kisebbre.

- Elise-chan... Szerinted is gonosz vagyok?

- Nem! Tenko-chan nem lehet gonosz! Tenko-chan megmentette a takarómat és engem is azoktól a durva fiúktól! Szerintem ők a gonoszak! -Tenko szipogva bólintott a lány felé, miközben leült a földre, s lábait a mellkasához húzta, ahogy átkarolta magát, fejét a térdeire hajtva.

- De a mama szomorú volt! És mérges! És...és azt mondták szörnyeteg vagyok!

- De Tenko-chan nem akarta bántani azt a gonosz fiút, igaz? Baleset volt. Szerintem Tenko-chan nem szörnyeteg!

- Elise-chan....mi mindig barátok maradunk, ugye? -Tenko pillantását a kislányra emelte, arcán könnycseppek csillogtak, ahogy a válaszra várt.

- Igen! Örökké barátok leszünk! Megígérem!

És Tenko hitt neki. Mert bízott a kis barátjában, hiszen ő sohasem hazudott volna neki. Elise-chan mindig mellette állt, és ez így is marad, történjék bármi. És még akkor is a kislány szavai vertek visszhangot a fejében, mikor megjelentek a szüleik, s mind a ketten visszatértek saját otthonaikba.

És attól a naptól kezdve semmi sem volt többé ugyan az.

Elise-chan az ígéretével ellentétben egyre ritkábban jött meglátogatni őt. Tenko azt gondolta, biztos csak elfoglalt, vagy talán megbetegedett. Vagy talán csak az anyukájának nincsen ideje elhozni őt Tenko-hoz, hogy játszhassanak egymással. És ezzel rendben is volt. Csak azt nem értette, hogy a mama miért viselkedik mostanában olyan furcsán. Mintha kerülte volna Tenko-t. És a papa is egyre kevesebb időt töltött otthon. A mama azt mondta, hogy mostanában megszaporodtak a gonosztevők a környéken, ezért a papának sokkal több lett a munkája. Ez rendben is lett volna, csakhogy Tenko-nak valamiért nem tetszett a hangnem, ahogy ezt mondta. Mintha célzott volna valamire. És Tenko egyre gyakrabban kezdte magát magányosnak érezni. Tudta jól, hogy valami nincs rendben. Talán a képessége miatt van ez? Emlékszik a pillantásra, amit a mama küldött felé, amikor reggel véletlenül tönkretett egy teáscsészét. Azóta, hogy az ereje először mutatkozott meg, egyre többször aktiválódott véletlenszerűen. Tenko rájött, hogy csak a kezeivel tud tönkretenni dolgokat, csak akkor, ha valamit mind az öt ujjával megérint. És rettegett tőle. Rettegett, hogy egyszer véletlenül bántani fogja a mamát. Vagy valakit, aki nem érdemelné meg. Mert Tenko jó gyerek volt, nem akart senkinek sem fájdalmat okozni. Hős akart lenni, segíteni másokon, úgy, ahogy azt a papa is tette. De ilyen képességgel nem tud segíteni. Csak bántani tud vele másokat. Ez a tudat pedig lassan felemésztette őt belülről.

- Nem bírom ezt tovább... 

Tenko felkapta a fejét az ismerős hang hallatán, mely a konyha felől érkezett. Halk léptekkel osont a helyiség felé, s a legutolsó lépcsőfokon állt meg csupán. Az anyukája volt az. A papával beszélt. Látszott rajta, hogy valami miatt nagyon ideges volt. A papa arcán lemondás tükröződött, ahogy végighallgatta a monológot.

- A fiúnk egy szörnyeteg! Az érintésével elpusztít, megöl dolgokat! -Tenko a szavak hallatán egészen kicsire húzta össze magát. Hát a mama is ezt gondolja róla?

- Ne mondj ilyet.

- Tudod, hogy igazam van! És már mindent megpróbáltam, már a létező összes lehetőséget átfutottam, de egyszerűen nem tudom, mit kezdjek vele! Ez így nem jó! Nem jó...

A mama hangja valamiért furcsa volt. Hiányzott belőle a megszokott lágyság, a melegség, amit árasztott. Tenko kissé közelebb hajolva láthatta az arcát is. A mama arcán nyílt borzalom ült.

- Nem hiszem el, hogy az én fiam... -suttogta- hogy az én fiam egy ilyen undorító szörnyeteg lett. Kígyót nevelgettem a keblem alatt. Életet adtam egy démonnak...

Tenko szemeiben könnyek csillogtak, ahogy felszaladt a lépcsőn. Nem akarta tovább hallgatni. Nem akarta hallani, hogy a mama gyűlöli őt. Mert fájt. Borzasztóan fájt. Mintha minden egyes kiejtett szóval kést döfött volna a szívébe. A mama nem akarta már őt. A mama nem szerette már őt. Mert rossz volt. Gonosz. Szörnyeteg.

Aznap éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt.

A történtek után az eddiginél is jobban elhidegült a szüleitől. A mama kerülte őt, a papa pedig továbbra is késő estig dolgozott. És Tenko minden eddiginél magányosabbnak érezte magát. Elise-chan többé nem jött el. A papa szerint elköltöztek. A mamája nem akarta, hogy egy hozzá hasonlóval barátkozzon a kislánya, ezért olyan messzire költöztek innen, amennyire csak lehetett. A szomszéd fiú sem zaklatta már. Ha megpillantotta őt, lehajtotta a fejét, s olyan gyorsan elmenekült a közeléből, hogy mire kettőt pislogott, a fiú már nem volt sehol. Az emberek, ha megpillantották őt az utcán, összesugdolóztak a háta mögött. Senki sem szerette őt. Addig-addig hajtogatták neki, hogy rossz, gonosz, hogy már maga is kezdte elhinni. Talán épp ez vezetett ahhoz, hogy megpróbáljon megszabadulni a képességétől.

Semmi sem változott. A mama nem szólt hozzá, elkészítette az ételt, aztán eltűnt a szobájában, magára hagyva a kicsi Tenko-t. A fiú pillantása szinte azonnal az asztalon hagyott késre esett. Kábultan, zavarosan kavargó gondolatokkal sétált elé, s ujjaival óvatosan megérintette annak finoman megmunkált nyelét. Tenko gyűlölte az erejét. Azt kívánta, bárcsak képesség nélkül született volna. Akkor a mama sohasem utálta volna meg. Arra gondolt, hogy talán, ha megszabadul az erejétől, akkor a mama újra szeretni fogja őt. Akkor megint minden normális lesz. Olyan mint régen. Remegő baljával felemelte a pengét, míg jobb kezét a vágódeszkára helyezte. Ujjait kifeszítette, hogy könnyebb dolga legyen. Igen. Meg fogja tenni. Ha megszabadul az egyik ujjától mind a két kezén, akkor többé nem fogja tudni használni ezt a csúnya, gonosz erőt, ami miatt mindenki megutálta őt. Akkor megint minden normális lesz. Megint láthatja majd a mama mosolyát, a papa nem fog elmenekülni otthonról, és talán Elise-chan is újra a barátja lesz. Szemeit szorosan összezárta, ahogy a pengével a jobb kisujja felé közelített. Már érezte a pengét a bőrén, már érezte a tompa, lüktető érzést, mikor hirtelen mindennek vége szakadt. Óvatosan felnyitotta szemeit, s egy rémült, mélykék szempárral nézhetett farkasszemet.

- Mama?

A nő kivette a kést a fiú kezéből, s a helyiség legtávolabbi sarkába hajította, miközben szó nélkül, szinte már gépiesen ellátta az apró vágást a fia ujján. Tenko eközben végig sírt. Nem a fizikai fájdalomtól. Nem. Azért sírt, mert a mama nem hagyta neki. Nem engedte, hogy megint normális lehessen.

És minden folytatódott tovább, mintha mi sem történt volna.

Egy hét telt el az ominózus eset óta. Tenko a kocsiban ült, kezén vastag, fekete bőrkesztyűvel, amit a papa vett neki, hogy ne pusztítson el mindent, amihez hozzáér. Az állatkertbe tartottak éppen, a papa ígérte meg neki még tavaly nyáron, hogy idén elviszi őt és a mamáját oda, amint lesz egy kis szabadideje. Tenko az elmúlt hónap eseményeitől függetlenül lelkesen várta, hogy odaérjenek. Nagyon szerette volna látni az oroszlánokat, a hattyúkat, a zebrákat és a cápákat. Már nagyon izgatott volt, alig várta, hogy megérkezzenek. A papa éppen a mamával beszélgetett valami új bűnöző csoportról, ami az utóbbi időben rendesen megnehezítette a munkáját, mikor valami furcsa dolog történt. A nem sokkal előttük haladó kamion hirtelen kicsúszott a sávjából, s elzárta az utat az autók elől. Az egész csak pillanatok műve volt. Az egyik percben még a szülei beszélgetését hallgatta, a másikban pedig már meg is történt a baj. A kamion füstölni kezdett, majd felrobbant, magával repítve a hozzá legközelebb lévő járműveket. Az egyik kisebb autó pont az övék mellett zuhant le, mire a papa ijedtében oldalra rántotta a kormányt, egyenesen nekiütközve a mellettük elhaladó busz hátuljának. A busz pörögni kezdett, magával sodorva a körülötte haladó autókat. Tenko hallotta a sikolyokat, a fájdalmas kiáltásokat. Szemeit összeszorította, s magában fohászkodott az általa ismert összes istenséghez, hogy legyen már vége. Aztán hirtelen egy újabb robbanás hallatszott, majd csönd lett. Néma, csontig hatoló, vérfagyasztó csönd. Tenko lassan kinyitotta a szemeit, hogy aztán gyorsan vissza is zárja. A látvány rémálomba illő volt: füstölgő roncsok mindenütt, az égből hamu és kisebb alkatrészek hullottak alá, mindent füst és por borított. Végül lassan újra kinyitotta a szemeit. Pillantásával a szüleit kereste.

- Mama? Papa?

Válasz azonban nem érkezett. A mama keze ernyedten lógott az ülésen, tejfehér bőrét most piszok és vér borította. A papa testét nem látta sehol. Tenko szemei könnybe lábadtak, ahogy igyekezett kiszabadulni az ülésből, azonban abban a pillanatban, hogy egy erősebb mozdulatot tett, azonnal megbénult a testébe hasító erős, lüktető fájdalomtól. A kezdeti sokktól eddig nem is vette észre, hogy ő is megsebesült. A betört ablakokon, vagy talán a szélvédőn keresztül jutott be az autóba egy nagyobb vasdarab, ami a fiú vállába fúródott. A szétrobbanó üvegszilánkok egyenesen az arcának csapódtak, felsértve a finom, tejfehér bőrt, s az arcán apró patakokban csordogált a vér, vegyülve a sós könnycseppekkel. A perzselő, kínzó fájdalmon keresztül alig látott, alig volt képes ébren maradni.

- Pa...pa....

Választ továbbra sem kapott. Minden erejével azon volt, hogy ébren maradjon, hátha hamarosan megérkezik a segítség. Azon töprengett, hogy vajon mikor érkeznek meg? Hol vannak a hősök? Miért nem segít senki? Itt fog meghalni? Ilyen fiatalon? Ilyesfajta gondolatok jártak a fejében, ahogy lassan megadta magát a fájdalomnak, s mély, álomtalan álomba esett.

xXx

Mikor legközelebb felébredt, minden olyan vakítóan fehér volt. Tenko laposakat pislogva pillantott körbe a sterilizált helyiségben. Egy egyszerű kórházi ágyon feküdt, kezei gézbe kötve, arcán vastag kötésekkel. Mellette egy alacsony, tüskés hajú férfi sürgött-forgott, akinek az arcát valamiféle furcsa maszk rejtette el a kíváncsiskodó tekintetek elől. A fal mellett egy sötét alak ácsorgott, egyszerű öltönyt viselve nyakkendővel és lakkcipővel. Ami a legfurcsább, a legmegdöbbentőbb volt benne, az az, hogy nem volt emberi arca. Egyfajta furcsa, sötét köd lengte körbe a helyet, ahol a fejének kellett volna lennie, a szemei fehéren villogtak, ahogy Tenko arcát kutatta. Jobban megnézve az egész teste ilyen volt.

- Látom felébredtél.

Tenko próbált neki válaszolni, de hang nem jött a torkán. Erre a furcsa idegen csak hümmögni kezdett.

- Ne erőltesd meg magad. Még regenerálódik a szervezeted. -egy mély, karcos hang hallatszott a falra akasztott hatalmas képernyő felől. Tenko zavaros tekintettel pillantott felé. Nem értette, hogy mégis hol lehetett, sem hogy hogyan került ide. És ezeket az embereket sem ismerte.

- Sensei vagyok. Az ajtóban álló férfi pedig Kurogiri. Mi mentettünk ki téged a roncsokból.

Tenko szemei elkerekedtek, ahogy megköszörülte a torkát.

- Hősök?

Az ismeretlen férfi kuncogni kezdett.

- Nem egészen. A hősök a kisujjukat sem mozdították, hogy kiszabadítsanak téged. Hagytak volna meghalni abban az autóban, csak úgy, mint a....

- A szüleim! Mi történt velük? Ők is itt vannak?

- Sajnálom. Nekik már késő volt. Halottak voltak, mire odaértünk.

Tenko szemei könnybe lábadtak. Nem akart hinni neki. Nem akarta elhinni, hogy nincsenek többé. A szülei...meghaltak. És ő nem tehetett semmit, hogy megmentse őket. És a hősök sem tettek semmit! Hagyták őket meghalni! Még őt is hagyták volna, ha ez a kedves idegen nem szabadítja ki a roncsok alól, s látják el a sebeit! Hát ilyen egy hős?

- Édesapádból csak ennyi maradt. -a ködszerű ember egy kéz felé mutatott, ami az egyik asztalon feküdt. Tenko azonnal felismerte apja kezét, s ettől csak még dühösebb lett.

- Miért nem segítettek? Hol voltak a hősök, mikor szükség lett volna rájuk?

- Ilyenek ők valójában. A hős társadalom velejéig romlott. Nem az számít nekik, hogy életeket mentsenek, hanem a pénz. A hírnév. A hatalom...

A férfi tovább folytatta monológját, Tenko azonban már nem figyelt rá. Furcsán üresnek érezte magát. Zavarosnak. A könnyei időközben elapadtak. Az anyja halott. Az anyja, aki már nem szerette őt a képessége miatt. Aki nem akarta őt. Az apja is meghalt. Nem maradt semmije. Az emberek gyűlölték őt, az egyetlen barátját elvesztette, és most már családja sincsen. Egyedül marad. És itt, ezek az emberek megmentették őt. Ők tették, nem a hősök. Nem All Might tette, az első számú hős, nem is a többi profi, vagy a rendőrök. Hagyták volna őt meghalni. Tenko kezei ökölbe szorultak, ahogy a gyűlölet egyre jobban hatalmába kerítette. Csalódott a társadalomban, a hősökben, az emberekben, így amikor a Sensei felajánlotta, hogy otthont ad neki cserébe a segítségéért, Tenko gondolkodás nélkül igent mondott. És később, mikor a kötések lekerültek róla, a tükör előtt állva üres, fókuszálatlan szemeivel meredt a tükörképére. A baleset nyomot hagyott benne. A lelkében és a testében egyaránt. A vállán, az arcán, a szemei körül...a sebhelyek örökké ott maradnak majd, emlékeztetve, hogy mit is köszönhet a hősöknek. És ez az arc. Ez az arc nem volt az övé. Mert ő többé már nem az a Shimura Tenko volt, akit mindenki ismert. A világ úgy fogja megismerni őt, mint Shigaraki Tomura. A gonosztevő, aki végez majd a béke szimbólumával, bebizonyítva, hogy milyen ingatag lábakon áll ez a társadalom, s elpusztít majd mindent, ami annyi fájdalmat okozott neki. És Tomura nevetett. Hideg, őrült nevetéssel, mely bezengte az egész épületet.

És így kezdődött minden.