Mint egy tükör

Mint egy tükör

FANDOM: Bosszúállók, Marvel univerzum

KAPCSOLATOK: Loki/Tony Stark, háttérben Clint/Natasha

KARAKTEREK: Loki, Tony Stark, Bruce Banner, Clint Barton, Thor, Natasha Romanov, Steve Rogers, Nick Fury, Johann Schmidt, Pepper Potts

MEGJEGYZÉS: A történet fordítás a szerző (Bluemary) engedélyével.

Prológus: A halott hős

Vasember halott volt.

A leggyengébb, legesendőbb és legbosszantóbb része azonban itt maradt, mert Tony Stark még mindig életben volt. De ő már csak egy üres héj, csupán árnyéka egykori önmagának, a ragyogó hősnek, aki megvédte a Földet, s egymaga emelte az emberi technológiát sosem látott magaslatokba. Elbukott, a saját arroganciája, a saját gyengesége okozta végül a vesztét. És többé már nem volt méltó a páncéljához.

Egy barna szempár nyílt ki egy koromsötét szobában, de ezekben szemekben semmiféle érzelem nem csillogott.

Azok a szemek üresek voltak.

A szoba olyan hideg volt, hogy úgy látszott, mintha minden kővé dermedt volna. Azon a négy fallal körülzárt barátságtalan helyen csupán egy vödör volt, ami arra szolgált, hogy szükség esetén könnyíthessen magán. Nem volt ott sem ágy, sem takaró, és ruhák nélkül a dermesztő hideg szinte a csontjáig hatolt.

A jeges padlón ült, térdeit a mellkasához húzva, vigyázva, nehogy felsértse sebeit. A láncok tömege, melyek a csuklóit kötötték össze mindkét karján, s a nyakán lévő vas gallér túlságosan sok volt neki, alig tudta elviselni őket. Halk sóhaj hagyta el ajkait, miközben kezeit a térdein nyugtatta.

Mindig így kötözték meg, mikor a pincében tartózkodott, s azoktól a láncoktól csak akkor szabadulhatott meg, mikor az őrök úgy döntöttek, ideje, hogy szenvedjen, s a kínzókamrába vitték.

Lenézett a csuklójára, melyen egy nyílt seb díszelgett. Ujjaival végig simított a seben, nem törődve az ismerős fájdalommal, mely érintése nyomán keletkezett.

A fájdalom egyáltalán nem volt új számára. Az élete részévé vált, mint korábban, Afganisztánban. És most az egyetlen különbség köztük a hideg zsibbadás volt.

Megmozdult, elfojtva egy halk nyögést.

A háta gyógyulni kezdett, s most képes volt lefeküdni anélkül, hogy beharapta volna ajkait, hogy elfojtsa a kikívánkozó sikolyt. És ez azt jelentette, hogy hamarosan újra meg fogják kínozni.

Persze fogalma sem volt, hogy mennyi időt töltött már az ő személyes kis börtönében, ami valójában nem is érdekelte, de azt ki tudta találni, hogy négy-öt naponta kínozták meg. Ez nem volt igazi, elviselhetetlen kínzás, mint amiről néha Natasha beszélt: csak a korbácsolás, a verések és a kis égési sérülések, mikor fogva tartói szivarokat oltottak be az ő meztelen karján és vállán.

Semmi olyat nem tettek, ami súlyosabb sérüléseket eredményezett volna, még az ostorcsapások is óvatosak voltak, nehogy túlságosan feltépjék a bőrét, s még egyetlen csontját sem törték el a verések során, nem használtak sem kést, sem villamos energiát. És nem használtak vizet sem, amiért hálás volt, mert ettől félt a legjobban, miután megtapasztalta Afganisztánban.

Elfintorodott, mikor a fogva tartójára gondolt.

Úgy tűnt, hogy Johann Schmidt akarta, hogy szenvedjen, de azt nem, hogy félholtra verjék.

Talán a náci megpróbálta megtörni az akaratát, s nem vette észre, hogy az már egyébként is repedezett volt. Talán a fájdalom segítségével akart ráijeszteni, hogy aztán építsen neki fegyvereket. Vagy talán Schmidt egyszerűen csak szadista, aki élvezte kínozni az ellenségét anélkül, hogy különösebb oka lenne rá. De igazából ez mindegy. Nem érdemes választ keresni rá.

Néha a megszokott rutin változott: Schmidt maga jött el néhány őr kíséretével, s ahelyett, hogy a kínzókamrába vitték volna, az épület egy furcsa, luxus negyedébe vezették. Ott nem fájdalom várt rá, csak meglepetés. Néha egy ebédlőben találta magát, ahol tudott enni némi normális ételt, tiszta tányérokkal és evőeszközökkel, a dohos élelmiszerek helyett, amiket a börtönében kapott. Máskor Schmidt lehetővé tette, hogy lezuhanyozzon vagy megborotválkozzon. Ez egy kis kedvesség volt, ami talán azt a célt szolgálta, hogy beszélhessen vele, de valójában ez teljesen közömbös volt számára, nem érdekelte.

Ezen alkalmakkor fogva tartója megpróbált némi információt kicsalni belőle a többi Bosszúállóról. Különösen Steveről és az ARC reaktorról; felajánlott neki egy szobát a börtön helyett, igazi fürdőszobát a vödör helyett, ruhákat, ha cserébe Tony válaszolt volna neki néhány kérdésére. Persze mindez hiába való volt. Miután látta, hogy Tony nem fog beleegyezni az alkuba, Schmidt megpróbált beszélgetést kezdeményezni néhány hétköznapi dologról. Mint például az időjárás, politika, mitológia...

De Tony soha nem beszélt, egyetlen egyszer sem.

A kínzások alkalmával sírt, sikított, nyöszörgött a fájdalomtól. De a hangja már kiapadt az utolsó átokkal, üvöltött, miközben a saját vérében fuldoklott, s az ártatlanok sikolyai, az ő vérük kísértette, akik miatta haltak meg, akik az ő arroganciájának estek áldozatául. És nem volt ennek semmi értelme, nem volt fair, hogy ő még mindig életben volt.

Miközben a világ aggódott Vasemberért, hogy vajon hol lehet, miközben a Bosszúállók az elveszett társukat keresték, miközben Fury és a S.H.I.E.L.D. Arra készültek, hogy megpróbálnak szembenézni egy új fenyegetéssel az egyik legjobb emberük nélkül, Tony Stark lehunyta a szemeit és hagyta, hogy a fáradtság és a fájdalom eluralkodjon rajta, s lassan magával ragadta a sötétség.